Tegnap volt nagyon kedves Barátom születésnapja. Nem láttam már lassan fél éve. Beszéltünk ugyan szinte minden nap, de azért az nyilván más. Előtte minden nap találkoztunk, sokszor csak Ő tartotta bennem a lelket, mikor Dandó nem volt itthon sokáig, vagy csak simán a padlón voltam. Az első naptól fogva ránk kellett szólni, hogy ne nevessünk olyan hangosan. Tudtuk, mire gondol a másik, és azt is, hogy mások lehet, hogy nehezen bírják a baromságainkat. De nekünk így volt tökéletes. Aztán eljött az a nap, mikor egyik napról a másikra már nem kellett mennem dolgozni.
Aznap, mikor megtudtam, Ő szabadságon volt. Írtam neki, hogy holnap már nem találkozunk. Könnyekkel küszködve összepakoltam, mindenkitől elköszöntem, és elindultam a buszhoz. Az úton lefelé zajt hallottam a hátam mögül. Feldúltan gurult felém a biciklijén, tudtam, hogy sírni fogok. Elkísért a buszig, láttam az arcán, hogy nem hiszi el, ami történt. Nem láttam már a könnyektől. Elköszöntem.
Otthon még két napig sokkos állapotban gondolkodtam, hogy mégis hogy történhetett ez. Mi lesz velem ezután? Nagyon sok rendelésem volt, épp karácsony előtt jártunk. Azzal vígasztaltam magam, hogy legalább így biztosan elkészülök mindennel határidőre. Dandóval egyik nap már pakoltunk volna, és mentünk volna Angliába, vagy Franciaországba, mindegy lett volna, csak el. Másnap már a maradás mellett döntöttünk, harmadnap megint pakoltunk. Eltelt körülbelül két hét, mire csörgött a telefon. Ismeretlen szám. Volt főnököm volt. Nagyon sajnálja, ami történt (ezt én már akkor is tudtam, ő is a könnyeivel küzdött, mikor megmondta, láttam rajta, de valaki(ke)t el kellett küldenie, nem volt választás), és mindent megtesz azért, hogy visszamehessek dolgozni. Egyik kolléganőmnek akkor ajánlottak egy másik lehetőséget, amit ő elfogadott, a megüresedett helyére visszahívtak. Egy hónap kényszerszabadság után tehát visszaültem.
Barnikusz és Tekla, körülbelül 2008-ban, 29*42 cm, grafit, 2014
De sajnos nem a régi jól megszokott helyemre. Nem éreztem jól magam az új székben. Nem volt kényelmes, nem volt jó a csí, nem tudom, és Ő sem volt ott. Ha nem a helyemen voltam, akkor mindenki tudta, hol kell keresni. Nem éreztem már magam olyan jól, mint a pihenő előtt. Szenvedősen telt el két hónap. Ismét csörgött a telefon. Állásajánlat. Határozatlan idejű szerződéssel. Eddig még álmodni sem mertem erről… Ő aznap ismét szabadságon volt. Beszéltem vele, mi a véleménye. Ne is gondolkodjak, mondjak igent. Másnap reggelig kaptam gondolkodási időt, de már tudtam. El kell mennem. Nem várom meg, míg újra akaratom ellenére kellene ezt megtennem. Közöltem a főnökkel a tényeket, nyilván nem örült. De tudtam, most végre a saját érdekeim kell néznem. Egy valami fájt csak. Hogy Őt ott kell hagynom. Szomorúan nézett rám az utolsó napomon, nem tudtam mit mondani. Elfogytak a szavaim. Kisétáltam.
Elrepültünk pár napra Angliába, el is felejtettem minden gondom. De visszajöttünk, és elkezdődött az első napom az új helyen. A kezdeti izgalmak és tanulás után hihetetlen űrt éreztem. Írtam és írtam. Megírtam, hogy milyen volt Anglia, miket tanultam, mi volt hétvégén. Megírtam, hogy balesetem volt, hogy eljegyeztek, hogy unatkozom, hogy ki se látok a melóból. Megírtam, hogy lett új autóm, megvan az esküvő dátuma. Megírtam, hogy hiányzik, hogy sírtam, hogy boldog vagyok. Megírtam mindent. Ha két napig nem írt vissza, már aggódtam, egyszerre voltam dühös és szomorú. Aztán megkönnyebbültem, mikor jött a mail. Mert tudom, hogy továbbra is van valaki, akire számíthatok, hogy ott lesz az éter másik végén, ha szükségem van rá.
Barnikusz és Tekla 2016-ban, 29*42 cm, grafit, 2016
Tegnap volt a szülinapja. Mit adjak neki? Tavaly egy pici USB-s ventillátort kapott, nagyon nem bírja a meleget, mi meg a légkondit nem szerettük, mert túl hideg volt mindig… Legyen rajz. Mennyire nyilvánvaló! Egyszer kapott már egyet a gyerekeiről. Felvettem a kapcsolatot a lányával – a háta mögött persze -, hogy szeretnék egy friss képet róluk az öccsével, vagy amin hárman vannak. Ő azonban nem volt hajlandó fényképezkedni, úgyhogy végül csak a gyerekekről kaptam képet. Akkor éppen nem volt még rendelésem, idő előtt voltam még bőven, de elkezdtem. Aztán jöttek sorban a határidős rajzok, félbe kellett hagynom. Ott állt a rajz a táblára rögzítve, pakoltam ide-oda. Várta a sorát szép türelmesen. Aztán eljött az idő, mikor már nem tudtam tologatni, elkészültem egy határidőssel, muszáj volt már beszorítanom. Végül egy vasárnap délután befejeztem. Gyorsan suhant a ceruza. Anyu becsomagolta nekem, egész héten izgultam, mit fog szólni. Előbb letettem aznap a munkát és elindultam. A kép a hátsó ülésen, a szívem a mellkasomban mocorgott izgatottan. Izzadt tenyérrel nyitottam be az irodába. Kerek szemekkel nézett rám, szerintem két pillanatig el sem hitte, hogy ott vagyok. Majd a lehető legszélesebb mosollyal ölelt át. Az ajándékról letépte a papírt, és sugárzott róla a boldogság. Jó volt visszamenni.
