Ez egyébként már körülbelül a harmadik blogom, amit indítok… Az előzőeket mindig töröltem. Az első már nagyon régi, akkor nem volt bátorságom írni, így töröltem. A második alkalom nem olyan rég történt, akkor annak ellenére, hogy sokan szerettek volna még olvasni tőlem, töröltem, mert egy sokkal kisebb csoport szerint voltak benne kompromittáló dolgok például a munkahelyemre vonatkozóan. Pedig szerintem nem. Szerintem őszintén leírtam, amit akartam. A többi meg kit érdekel? Nah hát ez az, hogy azért mégiscsak érdekel. Mert akármennyire mondod, hogy nem számít senki véleménye, nem érdekel semmi, azért csak-csak. Számít. Mert az egész létünk arról szól, hogy megjátszuk magunkat mások előtt. Különböző szerepet játszunk a családunk előtt, mást a barátok vagy kollégák előtt. Még magunk előtt is tagadjuk, hogy kik vagyunk igazából.
Irina Vorotyntseva fotója alapján,21*29 cm,grafit,2015
Cirkuszi bohócok, akik kívülről boldogok, de belül emészti őket ezernyi gondolat. Hol rontottuk el? Miért nem vagyunk képesek kilépni belőle? Miért nem azt csináljuk, amit szeretünk? Miért elégszünk meg azzal, amink van? Nem elégszünk meg. Csak nincs bátorságunk lépni. Félünk a változástól, az újtól. Telnek a napok, értelmetlenül. Csak telnek úgy, hogy nincs motiváció a nap elején elindulni, nincs lendület végigvinni, nincs boldogság, mikor befejezzük. Mi az értelme? Miért vagyunk itt? Akarom tudni, hogy mi a célja ennek az egész mókuskeréknek? Visszanézek nyolcvan évesen, és mit látok? Semmit. A nagy büdös semmit. És ez az amit nem akarok. De hogyan következzen be a változás? Valakit mindenképp megbántunk, szomorúvá teszünk, magunkra haragítunk. Csupán azért, hogy nekünk jó legyen. Végre egyszer magunkért tegyünk valamit. Talán ez a legnehezebb, magunkért tenni meg azt, amit bátran javaslunk mindenki másnak, de valamiért magunkért mégsem tesszük meg.
Azt gondolom, hogy egy valamit vagy elfogad az ember, vagy nem, mégpedig, hogy amiből meg tud élni (úgy ahogy), az nem fogja boldoggá tenni. Ami boldoggá teszi, abból nem tud megélni. Ha ezt elfogadja, akkor megmarad fotelforradalmárnak. Lesznek persze boldog pillanatok az életében, de nagy esély van arra, hogy visszanéz és azt látja, hogy elfecsérelte, amit kapott. Nem utazott eleget, nem azt csinálta, amit szeretett volna, a megfelelési kényszer hajtotta a semmibe. De már mindegy lesz. Ha nem fogadja el, akkor kezdi kutatni a lehetőségeket, a boldogságához vezető utat, még ha az göröngyös is. Hogy valami maradandót alkosson, boldoggá tegye önmagát. És ha ő boldog, akkor a körülötte lévők is nagy valószínűséggel azok. Ez lenne a cél, nemde?
