Te jó isten. Kitettem körülbelül egy hónapja plakátot, és szóróanyagokat arra vonatkozóan, hogy vállalok rajzrendelést. Eddig is vállaltam, csak a kiállítás kapcsán nagyon sok olyan visszajelzést kaptam, hogy nem is tudtak arról, hogy én ilyesmivel foglalkozom. Voltak eddig is rendelések, főleg karácsony előtt, nem panaszkodtam, de gondoltam, elbírok én többet is. Na, most egyből be vagyok táblázva. Beosztottam a rendeléseket, egy hétre egy rajz körülbelül, így most kitart szeptember közepéig. A cerkáim felesleges is elpakolni egy-egy elkészülés után, másnap úgyis kezdem a következőt. Van pár olyan, amit én adok majd ajándékba, és vannak elég komoly kérések is, nem lövöm le a poént egyelőre. Az ajándékba szánt képek már becsomagolva várják az ünnepelteket.

Vannak egy hetes bocikáink is, a bocioviban bohóckodnak. Olyan édes kis babócák, mindig jobb kedve lesz tőlük az embernek.

Pár napja tudatosult bennem, hogy anno Dandóval egy augusztus 20.ai bulin találkoztunk, amit augusztus 19.-én tartottak. És mikorra írtuk ki az esküvőnk időpontját? Na mikorra? Augusztus 19.-re. Áléáléóó!

Ez egyébként már körülbelül a harmadik blogom, amit indítok… Az előzőeket mindig töröltem. Az első már nagyon régi, akkor nem volt bátorságom írni, így töröltem. A második alkalom nem olyan rég történt, akkor annak ellenére, hogy sokan szerettek volna még olvasni tőlem, töröltem, mert egy sokkal kisebb csoport szerint voltak benne kompromittáló dolgok például a munkahelyemre vonatkozóan. Pedig szerintem nem. Szerintem őszintén leírtam, amit akartam. A többi meg kit érdekel? Nah hát ez az, hogy azért mégiscsak érdekel. Mert akármennyire mondod, hogy nem számít senki véleménye, nem érdekel semmi, azért csak-csak. Számít. Mert az egész létünk arról szól, hogy megjátszuk magunkat mások előtt. Különböző szerepet játszunk a családunk előtt, mást a barátok vagy kollégák előtt. Még magunk előtt is tagadjuk, hogy kik vagyunk igazából.

Irina Vorotyntseva fotója alapján,21*29 cm,grafit,2015

Cirkuszi bohócok, akik kívülről boldogok, de belül emészti őket ezernyi gondolat. Hol rontottuk el? Miért nem vagyunk képesek kilépni belőle? Miért nem azt csináljuk, amit szeretünk? Miért elégszünk meg azzal, amink van? Nem elégszünk meg. Csak nincs bátorságunk lépni. Félünk a változástól, az újtól. Telnek a napok, értelmetlenül. Csak telnek úgy, hogy nincs motiváció a nap elején elindulni, nincs lendület végigvinni, nincs boldogság, mikor befejezzük. Mi az értelme? Miért vagyunk itt? Akarom tudni, hogy mi a célja ennek az egész mókuskeréknek? Visszanézek nyolcvan évesen, és mit látok? Semmit. A nagy büdös semmit. És ez az amit nem akarok. De hogyan következzen be a változás? Valakit mindenképp megbántunk, szomorúvá teszünk, magunkra haragítunk. Csupán azért, hogy nekünk jó legyen. Végre egyszer magunkért tegyünk valamit. Talán ez a legnehezebb, magunkért tenni meg azt, amit bátran javaslunk mindenki másnak, de valamiért magunkért mégsem tesszük meg. 

Azt gondolom, hogy egy valamit vagy elfogad az ember, vagy nem, mégpedig, hogy amiből meg tud élni (úgy ahogy), az nem fogja boldoggá tenni. Ami boldoggá teszi, abból nem tud megélni. Ha ezt elfogadja, akkor megmarad fotelforradalmárnak. Lesznek persze boldog pillanatok az életében, de nagy esély van arra, hogy visszanéz és azt látja, hogy elfecsérelte, amit kapott. Nem utazott eleget, nem azt csinálta, amit szeretett volna, a megfelelési kényszer hajtotta a semmibe. De már mindegy lesz. Ha nem fogadja el, akkor kezdi kutatni a lehetőségeket, a boldogságához vezető utat, még ha az göröngyös is. Hogy valami maradandót alkosson, boldoggá tegye önmagát. És ha ő boldog, akkor a körülötte lévők is nagy valószínűséggel azok. Ez lenne a cél, nemde?

Megérkeztek a kiállítás megnyitóján készült képek. Mindenki mosolyog, mindenki beszélget, találkoztak rég nem látott ismerősök. De mennyire múlandó mindez! Megmaradtak a képek, de néhány év múlva, hol lesznek ezek a pillanatok már? Néhányaknak talán már az emlékezetükben sem. És ilyenkor jut eszembe, hogy hányan voltak olyanok, akikkel elválaszthatatlanoknak éreztük magunkat, mégis ma már csak a kínos mosoly, és a „mielőbbszabadulniakarok” érzés marad a véletlen találkozás alkalmával. Hányan fogadtuk meg, hogy az iskola/egyetem/életszakasz vége után is tartani fogjuk a kapcsolatot, találkozunk majd csomószor, mindig beszélünk majd fészen, nem fogunk elszakadni akkor sem, ha messze leszünk. Hát persze. Jön az élet és pofon vág. Már mások a prioritások, mások a célok, más az élet ritmusa. Jönnek új ismerősök, akikkel megint azt hisszük, hogy ez mindig fog tartani. De csak addig fog, ameddig hagyjuk, ameddig dolgozunk érte. Lehet, hogy ez tényleg „örökké”. De azért tenni kell. Sosem voltak sokan, akikben feltétlenül megbíztam, és sosem bíztam rá magam teljes mértékben senkire.

KlemencArt@Gyönk, 2016.06.23.

Mára viszont megérett bennem a bizalom érzése. Bizalmam feltétlen hősei továbbra sincsenek sokan, de ők azok, akik mindig, minden körülmény között. Köszönöm Nektek a támogatást, szeretetet, bizalmat, és hogy vagytok nekem!

A kiállításom iránt érzett örömbe vegyül egy kis csalódottság is. Sok gratuláció után jön az a bizonyos „de”. Nagyon jó vonalvezetés, de… Gyönyörű, mintha élne, de… dedede. A „de” után általában az az észrevétel következik, hogy vártak volna, várnának olyan alkotásokat, amelyek a sajátjaim. Hogy mit? Ezek talán nem a saját műveim? Nem az én ujjbegyeim horpadtak be a ceruzát markolva, és nem az én nyakam fájdult meg a papír fölé görnyedve, és nem rólam folyt a verejték a lámpa melegétől?

Vlad Shutov fotója alapján, grafit, 2014

Azt gondolják szerintem az emberek, hogy mivel kép alapján, referenciafotók alapján alkotok, akkor az másolás. Mondjuk portrét nehéz is lenne másképp, és egyébként, mivel nem is híres embereket „másolok”, tehát fel sem ismerik hogy ki lehet a képen, ennyi erővel lehetne a képzeletem szüleménye is, nem? Ki bizonyítja az ellenkezőjét? Még jó, hogy vagyok olyan „jó fej’, hogy minden rajzomhoz odaírom a forrásként szolgáló kép fényképészét (ahol felkutatható egyáltalán).

Jeantieu Rémi fotója alapján, grafit, 2014

Állítólag a portrérajzolás az egyik, ha nem a legnehezebb műfaj. És ezt nem én mondom. Nem kenyerem az önajnározás. Számomra nem ez a legnehezebb. Számomra sokkal nehezebb egész alakot, vagy csendéletet rajzolni. Attól, hogy referenciát használok, attól még az egész képben én vagyok benne. Az én stílusjegyeim, az én hangulatom, érzéseim. Kizárólag a rendeléseknél ügyelek a szinte teljes képhűségre, de ezeknél a műveknél is a saját kezem viszi a ceruzát, a saját stílusomban, egy-egy részletet néha módosítva picit. Ja és Audrey Hepburn esetében. Természetesen.

Forrás ismeretlen, grafit és akvarellceruza, 2015

Egyébként baromi nehéz visszaadni egy személyiséget, egy ismeretlen ember esszenciáját egy üres fehér papíron. Mellesleg, halkan súgom és félve kérdezem, a tájfestészet nem használ referenciát? Vagy a csendéletek, aktok, állatok alapja mi? És a szobroké? Mindenki egy kép alapján alkot. Az absztrakt-nak is van valamiféle alapja, amit az alkotó látott valahol, és ő a saját absztrakt stílusában adja nekünk vissza. Ennyi. Minden stílus kérdése.

Greta Tu fotója alapján, grafit, 2015

Az Irina Vorontyseva fotója alapján készült képem kapott olyan kritikákat, hogy aránytalanul nagyok a szemei, ufó feje van így. Ez tipikusan az a kép, ami teljesen máshogy alakult végül, mint a referencia. Az csak ötletnek volt előttem, de végül én alakítottam. Ezt írtam akkor a rajz alá: „Azt mondják, ufófej. Meg hogy aránytalanul nagy szemek. És akkor? Nekem így tetszik. Az életben semmi nem egyforma, arányos vagy szimmetrikus. Maga az élet sem. És ez így van jól. Mindenkinek megvan a maga útja, személyisége, stílusa. Én soha nem törekedtem a fotorealizmusra. Látszódjon, hogy rajzoltam. Nem ugyanolyan, mint a kép? na és? A referenciafotó használata nem másolást jelent.”

Irina Vorotyntseva fotója alapján, grafit, 2015

Tehát, ha jól látom, akkor egyszer az a baj, hogy „másolok”, aztán meg az, hogy nem? Köszönöm a kritikát.

Jatinder Bir fotója alapján, grafit, 2014

„Figyeld meg Zsuzsi, ez most tényleg a változás éve lesz!” Dandó mondogatja ezt minden évben. Az elmúlt három év mindegyikében. Úgy érzem, most tényleg a fején találta a szöget. Elmesélem, miért.

Az év eleje szokásos unalmas-begyöpösödött-téliálmotalvósan kezdődött. Nem is emlékszem semmi említésre méltóra. Ja, de igen. Új munkahelyen kezdtem márciusban, a szülővárosomban. Az események sora mégis igazán csak áprilisban kezdődött el számomra. Negatív irányba mozdította ugyan az idei mérleget egyből, és még ma sem enged. Volt egy balesetem, nem voltam felelős, sem hibás, de az autóm totálkáros lett. Másfél hónappal azelőtt vettem. Kiszálltam néhány kék folttal, és üvegszilánkokkal a hajamban. Hálát adok mindennek, és mindenkinek, aki aznap velem volt, megvédett, megmentett. Vezetek azóta is, de a nagy szívdobbanásokat, melyeket egy szembejövő autó láttán érzek, csak próbálom legyűrni. Nehéz. Van új autóm, bízom benne, hogy az új Zsuzsimobilt már tovább élvezhetem majd.

A nagy sokk elmúlta után Dandó egyik este azt mondta, hogy gyűrűt szeretne venni. A bánat a szívemben átcsapott kitörő boldogsággá. Lebegtem szinte egész hétvégén. Azt mondta, válasszak én, mindenképp olyat szeretne, ami biztosan jó lesz, és tetszik majd. Tudtam, hogy komolyan gondoljuk, tudtam, hogy nagyon szeretném és ő is. Nem volt így ugyan meglepetés, de nem számít. Boldog vagyok. Kitűztük a dátumot, egy évünk van megszervezni az őrületet.

Kaptam egy üzenetet két hónapja, miszerint szeretnék kiállítani a képeimet. Vagyis hogy kiállítani? Az én képeimet? Hát, legyen. Nem volt ugyan nagy kiállítás, három másik művésszel együtt, és csupán egyetlen napig voltak láthatóak a képeim, de mégis. Ez volt az első alkalom, hogy „kiteregettem” őket. Be kellett keretezni őket, mindent saját magam csináltam sok-sok segítséggel. Mikor már fennt lógtak a falon, akkor is felmerült bennem a kétely, hogy talán nem elég jók. De már nem volt mit tenni. Viszont egy olyan alkalommal, mikor azt éreztem, hogy igenis megérettem erre, és megérdemlem, egy olyan pillanatban, írtam az illetékesnek, hogy szeretnék még egy kiállítást, ahol csak az én képeim lesznek, és hosszabb ideig. Rá is bólintottak, és rögtön az első után, fel is kerültek lelkem darabjai a szülővárosom kiállítótermébe. A megnyitóra felkértem általános iskolai rajztanárom, aki nagyon kedves számomra, jókat beszélgettünk az egyeztetések alkalmával, kaptam is néhány kb. tizenöt évvel készült rajzot, melyeket még ifjú padavan koromban készítettem. Volt hova fejlődni… Eljött a nap, remegtek a lábaim. Jött fotós, videós, több ember, mint amennyire számítottam. Öcsém énekelt, gratuláltak, én csak sodródtam az eseményekkel. Mintha nem is én lettem volna, és csak kívülről néztem volna az egészet. Sok gratulációt kapok azóta is, még fennt vannak a képek néhány hétig.

Megszületett kedvenc barátnőm kislánya, imádnivaló babaillatú cukiság, nehéz betelni vele. És megszületett Dandó unokaöcsikéje is, őt a nagy távolság miatt majd csak néhány hónap múlva babusgathatjuk, nagy bánatunkra. Egyre jobban látom, érzem magamon az edzések áldásos hatásait, kezdek (de tényleg csak kezdek) elégedett lenni azzal, amit a tükörben látok. De elégedettek ugye soha nem lehetünk.

 
Szóval ez történt eddig a változás évében. Pozitív a mérleg. A baleset óta elkezdtem próbálkozni tollal rajzolni. Nem egyszerű, nem lehet radírozni, vagy bárhogy máshogy javítani, de nagyon tetszik. Franciául is tanulgatok. Ha valamit nem tudok, nem tudom, hogyan kell kiejteni, Dandó, a profi majd segít. Nem egyszerű így autodidakta módon, de van időm. Egy hónap múlva eljegyzési vacsora, közben egy kis Balaton, Dandó szülinapja, sok-sok rajzolás rendelésre, ajándékba, nem unatkozok, na.