Megérkeztek a kiállítás megnyitóján készült képek. Mindenki mosolyog, mindenki beszélget, találkoztak rég nem látott ismerősök. De mennyire múlandó mindez! Megmaradtak a képek, de néhány év múlva, hol lesznek ezek a pillanatok már? Néhányaknak talán már az emlékezetükben sem. És ilyenkor jut eszembe, hogy hányan voltak olyanok, akikkel elválaszthatatlanoknak éreztük magunkat, mégis ma már csak a kínos mosoly, és a „mielőbbszabadulniakarok” érzés marad a véletlen találkozás alkalmával. Hányan fogadtuk meg, hogy az iskola/egyetem/életszakasz vége után is tartani fogjuk a kapcsolatot, találkozunk majd csomószor, mindig beszélünk majd fészen, nem fogunk elszakadni akkor sem, ha messze leszünk. Hát persze. Jön az élet és pofon vág. Már mások a prioritások, mások a célok, más az élet ritmusa. Jönnek új ismerősök, akikkel megint azt hisszük, hogy ez mindig fog tartani. De csak addig fog, ameddig hagyjuk, ameddig dolgozunk érte. Lehet, hogy ez tényleg „örökké”. De azért tenni kell. Sosem voltak sokan, akikben feltétlenül megbíztam, és sosem bíztam rá magam teljes mértékben senkire.
KlemencArt@Gyönk, 2016.06.23.
Mára viszont megérett bennem a bizalom érzése. Bizalmam feltétlen hősei továbbra sincsenek sokan, de ők azok, akik mindig, minden körülmény között. Köszönöm Nektek a támogatást, szeretetet, bizalmat, és hogy vagytok nekem!
